Az Egyesült nemzetek Éghajlatváltozásról szóló Keretegyezménye

(UNFCCC)

A dokumentum általános politikai keretet ad a klímaváltozás elleni kormányzati erőfeszítéseknek. Alapvetése, hogy az éghajlati rendszer, mint közös erőforrás, egyensúlyát a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok kibocsátása felboríthatja. Az Egyezmény tagsága csaknem univerzálisnak tekinthető, mivel 189 ország ratifikálta azt. 1994. március 21-én lépett hatályba. Az Egyezmény értelmében az azt ratifikáló kormányok:

• vállalják az üvegházhatású gázokról, nemzeti politikákról és a legjobban alkalmazható gyakorlatokról való információgyűjtést és azok megosztását a többiekkel
• vállalják nemzeti stratégiák életbe léptetését az üvegházhatású gázok kibocsátása és a várható hatásokhoz való alkalmazkodás problémáinak megválaszolására, beleértve a fejlődő országok számára biztosítandó pénzügyi és szakmai segítségnyújtást
• vállalják az együttműködést az éghajlatváltozás hatásaira való felkészülés során
• az Egyezmény értelmében vállalják annak felismerését, hogy a klímaváltozás valós probléma

A dokumentum által megfogalmazott egyetemes célkitűzés "az üvegházhatású gázok egy olyan szinten való stabilizálása, amelynek segítségével megelőzhető az emberiség veszélyes beavatkozása az éghajlati rendszerbe. Ezt a szintet egy olyan időtartam alatt kell elérni, amely lehetővé teszi, hogy az ökoszisztéma magától alkalmazkodni tudjon az éghajlat változásához annak érdekében, hogy az élelmiszer ellátás ne kerüljön veszélybe és a gazdasági fejlődés fenntartható maradjon." Az Egyezmény az üvegházhatású gázokról vezetett pontos és rendszeres időközönként frissített adatbázisok létrehozását követeli meg a fejlett ipari országoktól. Mivel ők azok, akik a leginkább felelősek a levegő szennyezettségéért, az előírások a klímaváltozás elleni küzdelemben az ő vállukra helyezik a legnagyobb terhet. Nekik kell a legtöbbet tenni azért hogy lecsökkentsék a gyárkéményekből és kipufogócsövekből kiáramló füst mennyiségét és hogy a más országokban megtett erőfeszítésekre fordított pénz nagyobb részét biztosítsák.

Az Egyezményt ratifikáló országok megállapodtak abban, hogy tekintettel lesznek az éghajlatváltozásra többek között a mezőgazdaság, az ipar, az energiapolitika, a természeti erőforrások és a tengerpartok mentén folytatott tevékenységük során. Beleegyezésüket adták továbbá, hogy nemzeti stratégiákat dolgoznak ki a klímaváltozás lelassítására. A dokumentum ugyanakkor egy keretegyezmény, amelyet időről-időre módosítanak és kiegészítenek a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás elleni erőfeszítések nagyobb hatékonysága érdekében. Az Egyezmény első kiegészítését, a Kiotói Jegyzőkönyvet 1997-ben fogadták el. A fejlett ipari államok az Egyezmény értelmében finanszírozzák a fejlődő országok hasonló célú tevékenységét, minden egyéb, számukra nyújtott pénzügyi támogatástól függetlenül. A támogatások és kölcsönök rendszerét az Egyezmény rögzíti és a Global Enviroment Facility (lásd "az Egyezmény szervei és társult ügynökségek") kezeli. Az iparilag fejlettebb államok pedig kötelezettséget vállaltak saját technológiáik megosztására a kevesebb előnyt élvező országokkal.

Arra való tekintettel, hogy a gazdasági fejlődés létkérdés a világ szegényebb országai számára - és mivel fejlődést elérni az éghajlatváltozás okozta nehézségek nélkül sem egyszerű feladat - az Egyezmény elfogadja, hogy az elkövetkezendő években a fejlődő országok részesedése az üvegházhatású gázok előállításából növekedni fog. Mindemellett megpróbál segítséget nyújtani a számukra a kibocsátás mérséklésére olyan módon, amely nem hátráltatja gazdasági fejlődésüket.

A Kiotói Jegyzőkönyv

Az UNFCCC tagjainak egy évébe került annak elhatározása, hogy a dokumentumot ki kell egészíteni egy, az üvegházhatású gázok kibocsátására vonatkozó előírásokat szigorító megállapodással. Az Egyezmény 1994-ben lépett életbe és 1995-re a kormányok megkezdték a tárgyalásokat a jegyzőkönyvről, amely olyan nemzetközi megállapodásként jön létre, amely egy már létező szerződéshez kapcsolódik, de önmagában is megáll. A Kiotói Jegyzőkönyv szövegét 1997-ben egyhangúlag elfogadták, majd 2005 február 16-án életbe lépett. A Jegyzőkönyv osztozik az UNFCCC céljában, alapelveiben és intézményeiben, de jelentősen megerősíti az Egyezményt azáltal, hogy aláíróit egyenként kötelezi a káros gázok kibocsátásának korlátozására. Szigorú szabályai azonban csakis azokra az országokra vonatkoznak, akik mind az Egyezményhez, mind a Jegyzőkönyvhöz csatlakoztak (ratifikálták, elfogadják, vagy elismerik azt). Eddig 171 állam vált a Jegyzőkönyv tagjává.

A Jegyzőkönyv fő sajátossága, hogy kötelezően teljesítendő célszámokat rendel az üvegházhatású gázok kibocsátásának szintjére vonatkozóan  a világ vezető gazdaságai számára. (Természetesen ez kizárólag a dokumentumot aláíró államokra érvényes). A Jegyzőkönyv értelmében tett vállalások országtól függően egyénileg kerülnek meghatározásra.  A kibocsátás szintjére vonatkozó célszámok az egyes országok 1990-es értékéhez képest -8 és +10 százalék közötti változást irányoznak elő "szem előtt tartva azt az igényt, hogy az üvegházhatású gázok teljes kibocsátását legalább 5 százalékkal az 1990-es szint alá csökkentsék a 2008-2012-es időszakban."

A kötelező célszámok kompenzálására a Jegyzőkönyv ugyanakkor rugalmas a teljesítés módját illetően. Megengedi például, hogy az országok a szén-dioxidot megkötő erdők telepítésével részben "kiváltsák" teljesítési kötelezettségüket, akár saját, akár más állam területén teszik azt. A teljesítés egy másik elfogadott formája, ha olyan külföldi projekteket finanszíroznak, amelyek az üvegházhatású gázok csökkentését eredményezik. Számos mechanizmus jött létre e célból.

Létezik azonban a nemzetközi szerződések között egyfajta finom kiegyensúlyozottság. Azok a szerződések, amelyek széleskörű támogatottságot élveznek, gyakran nem elég hatékonyak ahhoz, hogy megoldást kínáljanak arra a problémára, aminek kezelésére létrehozták őket. (Az UNFCCC, számos hasznos kezdeményezése ellenére, is hasonló megítélésben részesült, ezért döntöttek kiegészítése mellett). Azonban a valódi "fogakat" felmutató szerződésekhez nem csatlakoznak elegen ahhoz, hogy igazán hatékonyan működhessen.

A Jegyzőkönyv egyes mechanizmusai elegendő támogatással rendelkeztek ahhoz, hogy annak érvénybe lépése előtt működni kezdjenek. Az ún. Clean Development Mechanism például már azelőtt is rendelkezett végrehajtó testülettel, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv 2005. február 16-án hatályba lépett. A fenti mechanizmus célja, hogy a fejlett ipari államok részben a fejlődő országokban elindított gázkibocsátás-csökkentési projektek pénzügyi támogatásán keresztül is teljesíthessék vállalt kötelezettségeiket.